AZ ELESETT HARCOSOK ÉS A FASIZMUS ÁLDOZATAINAK EMLÉKMŰVE

2016. november 21.

Az elesett harcosok és a fasiszta terror áldozatainak emlékműve mauzóleumként 1946 óta tölti be szerepét, amikor méltó emlékünnepség keretében helyezték el agyonlőtt, felakasztott vagy a felszabadításért vívott harcok során elesett helyi forradalmárok, illetve a munkásmozgalom nagyjainak földi maradványait.

Az emlékmű három részből áll: talpazatból, platóból és sírkamrából. A talpazat natúrbeton magva köré (amelyen a szobrok állnak) részben téglafalat építettek, majd pedig mészkővel borították, elülső oldalán pedig elhelyezték a bronzból készült, enyhén megdöntött domborművet. A fal felső része szintén bronzból készült alakcsoportot hordoz a központba helyezve, míg a fal északi oldala a sírkamrához vezető bejáratot biztosítja. A bronzajtók mögött 15 szabadkai polgár földi maradványai nyugszanak. A bejárat körül rögzített bronztáblákon olvashatóak az elesett harcosok és a fasizmus áldozatainak nevei, és az ugyancsak bronzból készült évszám: 1941-1945. (Peter Cerne, szlovén szobrász készítette 1969-ben). A fal oldalai pilonokban végződnek.

A plató kétszintes, az alacsonyabb három lépcsőfokból áll, a másik szint pedig a sírkamra külső burkát képezi, amely nyolc lépcsőfokon át a dombormű előtti félkör alakú platóig vezet.

A sírkamrát félig a földbe ásták, falait téglából emelték, mennyezetének szerkezetét pedig a körkörös hordozóelemekből és téglából alakították ki.

1944. október 10-e Szabadka felszabadulása, illetve a háború befejezése és a fasizmus felett aratott győzelem napja. 1949. május 9. után a városban megkezdődik az emlékműépítés negyedik szakasza. Kezdetben megformálnak néhány hagyományos emlékművet, amelyek hasonlítanak a hagyományos, temetői emlékjegyekhez. A háborút követő első emlékmű megalkotására kiírt – a szó szoros értelmében vett – pályázat az akkor hatályos eljárási normákkal összhangban került kiírásra 1946. november 8-án, és részt vehetett rajta minden jugoszláv állampolgár. A szabadkai emlékműre kiírt pályázat állítólag sikeres volt – írja Gajdos Tibor, aki maga is tagja volt a zsűrinek. Az első díjat Dragutin Spasić, belgrádi szobrászművész kapta, akit utána már nem is sorolnak a jelentősebb jugoszláv alkotóművészek közé. Gajdos szerint Spasić Szabadkán is „elveszett”. Az ötvenes évek elején ugyanis az emlékmű tervezését a tekintélyes és közismert Tomo Rosandićra (1878-1598) bízzák.

Rosandić, aki akkor már régóta népszerű volt, hiszen 1906 óta jelen volt a képzőművészeti életben, rendkívül nagy tekintélyű szobrász volt és több szobrot és emlékművet készített. (Az ő munkája a belgrádi Szövetségi Parlament előtt álló lovas szoborcsoport is). A fővárosi művészeti iskola tanára volt, kiváló pedagógusként tartották számon és 1947-ben, az akkori nomenklatúra szerint, mint szobrászmesterre, rábízzák a mesterműhely vezetését. Munkatársai, illetve tanítványai fiatal, rendkívül tehetséges szobrászok voltak mint pl. Ante Gržetić, Olga Jančić, Jovan Soldatović, Sava Sandić, Ratko Stojadinović.

A szabadkai emlékművet 1952. október 30-án leplezték le. Vajdaságban a háború befejezése óta ez volt a harmadik ilyen emlékmű, de az első az új felfogásban készült köztéri emlékművek között, amely nem viseli magán a szocialista realizmus teátrális, heroikus jegyeit és nincs demagóg üzenete. Az elesett harcosok és a fasizmus áldozatainak emlékműve világosan és egyértelműen kifejezi Tomo Rosandić elhatározását: tartós értékű és univerzális jelentőségű emléket állít, ideológiai jelzők és a szocialista realizmus jegyében született produktumok felismerhető, sablonos demagógiája nélkül. A vízszintesen elhelyezett dombormű bronzfelülete a jó és rossz harcáról, annak diadalmas befejezéséről tanúskodik. A dombormű közepén a győztes az események méltóságteljes tengelye, békés emberi alak, meztelen, akár a többiek, de annak sincs semmi jele, hogy a küzdő felek közül melyikhez tartozik. A győztestől jobbra és balra: atléták a küzdelem hevében, mintha kezdene alábbhagyni a harc. A „forma életének” ilyen, mindenekelőtt ritmikus hullámzása fölött, a középponttól a két oldal felé legyezőszerűen tagolódik a forma: átalakul a győzelem és a béke hírével vágtató lovasokká. A sarokba szorítva, tehetetlenül ott van az ellenfél is. A zűrzavarosnak tűnő kép valójában a formák mesterien megkomponált játéka, fölötte pedig a talpazaton, befejezésként ott áll a teljes szobor piramidális kompozíciója: a buja, szép alakú lány és a fiatal atléta kinyújtott teste. Mindkét figura az életerő jelképe. A halál egyetlen jele a babérkoszorú, amelyet a lány az élettelen testre helyez. Az emlékmű így együttesen, méreteivel és vízszintes felfejlesztésével a tiszteletadás, a főhajtás éa a hála kifejezése. Funkciója szerint sírkamra ugyan, de a plasztikus kifejezési formák révén vitalitást sugároz. Az univerzális üzenetet hordozó emlékmű, amely tartós értékű alkotásokat foglal magába, teljes összhangban áll környezetével. Az emlékmű hangsúlyozottan vízszintes elhelyezése tudatos: így alakították ki az alkotók a közeli székesegyház barokk tornyaival az összhangot, így kerülték el a horizontális és vertikális építmények dualizmusát. A tér elnyújtott síkjában a környező épületek és utak szinte támogatják. Az emlékmű a „nyugodt tömeg” hatását kelti, amely megbékélt a környezetével.

1985-ben sor került az emlékmű felújítására. A szanációs és felújítási terveket a szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézet készített el. A tervezőmérnökök: Ante Rudinski építész., Pletikoszity Rózsa építőmérnök, Duško Gencel építőmérnök. A munkák kivitelezője a szabadkai Integral Építővállalat volt.